Sokszor eszembe jut egy kisfiú, aki szomorúan ült egy műanyag csúszda tetején. Megkérdeztem tőle, segítsek-e neki. A kisfiú összeráncolta a homlokát, és ezt felelte: "Nem, inkább majd akkor csúszok le, ha már meggyógyultam." Nem gyógyult meg, angyalka lett. Leukémiás volt.
Mindannyian egy csúszda tetéjén ülünk, és csak várunk. Pedig jobban tennénk, ha minnél többször lecsúsznánk, majd újra fölkapaszkodnánk és ismét élveznénk a csúszás örömét. Mert az élet rövid, a várt pillanat pedig talán sosem jön el.
Jobban érezném magam, ha segíthettem volna annak a kisfiúnak. Remélem odafent sokat játszik és csúszdázik a többi angyalkával.
